…még ha nem is pulykakakast venni, hanem eltölteni egy kellemes hétvégét Kelet-Magyarországon és így kikapcsolódni.
Már indulás előtt jól tudtuk, hogy az időjárás hasonlóan esős lesz, mint amilyennel áprilisban a diákkonferenciára érkező vendégeinket fogadtuk. Viccesen meg is jegyezte debreceni barátunk, aki egész hétvégén rendelkezésünkre állt, és nemcsak az elszállásolásban segített, hogy „Most legalább visszaadjuk a tavaszi záport!”. Attila, sikerült! Talán többszörösen is. Elmondásod szerint hónapok óta annyi eső nem esett azon a vidéken, mint az általunk választott hétvégén. Mi vittük az esőt magunkkal? Csak nincs valamiféle emberfeletti képességünk, amiről magunk sem tudunk? Vagy valami átok ülne rajtunk?
Az eső volt viszont szinte az egyetlen negatív élmény, amit Hajdú-Biharban megéltünk. 2014. szeptember 12-én pénteken eleve egy órás késéssel vágtunk neki a több mint 200 km-es útnak, hiszen az autóbusz fényszóróiban izzókat kellett cserélni az utolsó pillanatban. Kicsit megrémültem, mikor a busz vezetője megkérdezte tőlem, első félszállóként, hogy hova is megyünk. Kiderült, őt az utolsó pillanatban „akasztották le a szögről”, és elfelejtették közölni vele uticélunk pontos címét. De semmi gond, arra van az autós navigáció, hogy megoldja az ilyen helyzeteket. Igen ám, de a Svetits Intézet címe nem ugyanott van, ahol az a kapu, amin befér egy nagy autóbusz. Még jó, hogy előre megérdeklődtem és megnéztem Google Earth-ben, hogy hol is az a bizonyos kapu.
Késő délutánra értünk Debrecenbe, ahol az esőnek akkor csak a nyomait láttuk a nedves utak, járdák formájában. Gyorsan átvettük szobáinkat a katolikus óvoda épületének tetőterében, és az élelmezési osztály vezetőnője megmutatta nekem egyedül, hogy hol tudjuk elfogyasztani a megrendelt reggelijeinket. Közben Attila már várt, hogy megmutathassa kis csapatunknak a saját iskoláját. Kíváncsian néztük meg a pár háznyira székelő Péchy Mihály Építőipari Szakközépiskola épületét. Irigykedve jártam körbe a gyakorló termeket, ahol az építészek és épületgépészek sajátítják el a szakma fortélyait. Évek óta szeretnénk valami hasonlót mi is, de egyelőre „nem akarásnak nyögés a vége” alapon nem sikerült. Az iskola udvara kisebb, mint a miénk, de hangulatosabb a különleges növények miatt. A kinti sportpályát, de akár a tornatermüket szintén elfogadnánk.
A nevezetes és patinás épületekben gazdag belvárosi részt igazi szakértelemmel mutatta be debreceni idegenvezetőnk. A Szent Anna-székesegyház, Aranybika szálloda, a Csonkatemplom, a Nagytemplom, a Déri Múzeum, a Debrecenben nagyobb becsben tartott Kossuth szobor, a Megyeháza, a Debreceni Református Kollégium, a MODEM Központ és sok más látnivaló mostantól már nem teljesen ismeretlen számunkra, és ha a jövőben utunk újra Debrecenbe vezetne, esetleg egy műveltségi vetélkedőben feltűnnek képek ezekről a nevezetességekről, akkor elménkben kellemes emlék villan fel róluk. Sajnos, a péntek esti séta túl rövid volt ahhoz, hogy mindent lássunk, és hosszabban időzzünk el egy-egy helyen. Főleg azért is, mert szállásadónk igazgatónője, Zsuzsa nővér 11 órakor nyitotta ki a kollégium kapuit, hogy nyugovóra térhessünk.
Szombat reggel izgatottan ébredtem. Nemcsak azért, mert idegen helyen egy kissé rövid ágyban töltöttem az éjszakát, hanem mert nem voltam biztos magamban, hogy el tudom a többieket kalauzolni az ebédlőbe. Ezért stikában kiosontam, hogy ne vegyenek észre, és bebarangoltam a gimnázium épületét. Csak másodikra sikerült megtalálnom a folyosó falán a feszületet, ami már jelezte, hogy közel járok célomhoz, amire rá is találtam. Így nem volt gond a velem együtt éhesen ébredő csapatnak mutatni az utat a reggelihez.
A szombati programot a Debreceni Egyetem főépületével nyitottuk. Fazekas kolléga osztotta meg egyetemi éveiből származó emlékeit, amin sokat és sokszor nagyokat mulattunk. Bebarangoltuk az egész épületet, aminek megvan az igazi egyetemi hangulata mindamellett, hogy egy igazán impozáns építményről beszélünk. A legfelső szinten be szerettünk volna nézni a legnagyobb terembe is, de ott épp nyelvvizsga folyt. Rendesen ki is tiltottak még a folyosóról is minket! :D
A botanikus kertet meghagytuk másnapra, mert a jegyszedő úr szerint legalább 2-2,5 óra kell bebarangolására. Mint később kiderült, jó ötlet volt nem megváltani a belépőket, mert nem sokkal azután, hogy elindultunk Hajdúszoboszlóra, elkezdett esni az eső. Persze nem csendesedett a híres fürdővárosba érve sem. Legalább mindenki igyekezett az Aqua Palace fedett medencéibe. Persze egyesek hozták formájukat, így a jegyemmel a pénztárcámban, karszalaggal a csuklóm körül egy órát kellett várnom, hogy én is bejussak társaimmal együtt az előcsarnokból az öltözőbe, majd a medencékhez. Termálvizes medencék, szauna, csúszdák, úszómedence. Naná, hogy egyiket se hagytam ki! Alaposan kiázva, de nem elázva még a borfesztivál részesei is lehettünk rövid ideig. A Gasztroangyal állandó nézőjeként végre alkalmam nyílt megkóstolni a búzafű levét (egész kellemes íze volt) és a medvehagymát. A Tricolor művésznévre keresztelt palacsintának nem tudtam ellenállni, és meg kell hagyni, a mák, a túró és a meggy (nem összekeverve, hanem egymás mellett 3 sávban) igazán kellemes ízvilág volt.
Az utolsó nap újra tartalmasan telt. Ugyan az idő megint nem kedvezett, de kit érdekelt ez akkor. Volt esernyőnk! Így esett meg, hogy a Kossuth téren sétáltunk egy ideig. Mivel a felújított Nagytemplomba nem engedtek be előszöri próbálkozásra, így beültünk kicsit a Gara cukrászdába, hogy többek között megkóstolhassuk az idei Országtortát, a somlói revolúciót. 10 órakor újra próbálkoztunk a Nagytemplomba való bejutással. Ezúttal sikeresen! Épp egy keresztelő végére érkeztünk a zsúfolásig megtelt, egyszerűségével szép, hatalmas orgonával ellátott templomba.
Ha nem tudom, mit hagyok ki, nem bántott volna. De megismerve a Déri Múzeum mindhárom tárlatát utólag nagyon is bántam volna, ha nem nézem meg őket. A hatalmas Munkácsy képek (Ecce Homo, Golgota) lenyűgöző részletességgel adták vissza az adott pillanat hangulatát. A mézeskalács kiállításon túl az Ethno-trezorba kerültünk, ahol Déri György népművészeti gyűjteményéből láthattunk válogatott kincseket. A tárlat végére érve még fel is próbálhattunk pár ruhadarabot. Beöltözve aztán egy igazi tanyasi családról készült képeknek is beillő fotókat készítettünk magunkról.
Elhagyva Magyarország második legnagyobb városát a Hortobágy felé vettük az irányt. A Kilenclyukú híd kihagyhatatlan, ha a környéken jár az emberfia. A vásárosoknál tettem pár próbát arra, hogy megszólaltassam a marhaszarvból készült kürtöt. Egyszer sikerült, de a többi próbálkozás sima erőlködésbe fulladt. A Tisza-tó és maga a Tisza látványa volt az utolsó említésre méltó emlék, ami a hétvégi kirándulásból megmarad még jó hosszú ideig emlékezetünkben.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ne szalasszon el hasonló lehetőséget, hiszen mindazon túl, hogy „világot láttunk”, az utazó csapat összekovácsolódásáról is szólt ez a hétvége, hogy szép magyarsággal fejezzem ki magam. J
